A világ labirintusa és a szív paradicsoma:
XLVIII. fejezet
Az istenfélőknek teljes a békesség
A világ, úgymond nem oly nagy, hogy ne lehetne elviselni, s nem annyira becses, hogy ne lehetne róla lemondani, ezért az igaz keresztényt sosem szomorítja el az, hogy vágyódik valamire, sem az hogy megtagadott magától valamit. Mert mindenben Istenre, tanúságtévőjére és bírájára hagyatkozik s hiszi, hogy a maga idejében végül sor kerül mindennek a felülvizsgálására, megújítására, és igazságos elrendezésére.
Az Isten embere nem engedi magát kizökkenteni nyugalmából, a világ zűrzavarától sem. Sok minden nincs ínyére, de ezért nem emészti, nem gyötri magát. Menjen visszafelé, ami előre menni nem akar, essen le, ami állni nem akar, pusztuljon ami nem akar vagy nem tud megmaradni. Miért gyötrődne ezen a keresztény akinek a lelkiismerete tiszta és rendezett és szívében pedig ott van Isten malasztja? Ha az emberek nem akarnak a mi szokásunkhoz idomulni, idomuljunk mi az övékhez, amennyire csak lelkiismeretünktől tehetjük. Igaz, hogy a romlott világ egyre romlottabb lesz, de megjavíthatjuk-e azzal, hogy gyötrődünk miatta?
