2007. szeptember 8., szombat

Szalmakutya és a szerencse


"Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek.
-Áruld el apát lehet-e szerencse dolga a buddhaság? Buddhává válhat-e egy szálkás elméjű szalmakutya, ha elég szerencséje van?
- A szálkás elméjű szalamkutyáknak nem lehet elég nagy szerencséjük-jelentette ki az apát. Ismerte jól, milyenek a szalmakutyák.
-És mondjuk, egy átlagos szerzetesnek lehet ?-faggatták a szerzetesek.
-A buddhasághoz semmiképp. A buddhaság, híveim nem szerencse dolga. Sem kártyán, sem kockajátékon nem nyerhető. Sem út porában, sem ládafiában föl sem lelhető.
-Mester! Ismertünk egy szerzetest, akiről tudtuk, hogy érdemtelen a buddhaságra. Mégis buddhává lett. Mivel magyarázod ezt?
-Hívek! Aki érdemtelen a buddhaságra, sohasem lesz buddhává. Ám olykor akadhat dolgunk hamis buddhákkal, akik valójában szalmakutyák.
-Élő buddhaként jár kolostorról kolostorra, és hirdeti a Tanítást. Egészen megváltozott, úgy jár, mint a buddhák.
-Szerzetesek! A buddhákat nem változtatja meg a buddhaság. Úgy beszélnek, úgy járnak, mint bármelyik szerzetes. Nincs a mogásukban, nincs a szavaikban semmi keresés, semmi utánzás. Lassan, örökös nyugalomban élnek. Nem szaladgálnak kolostorról kolostorra, s nem árulják a Tanítást mint portékát. A buddhák életében nincs fáradozás. Nincs erőfeszítés, nincs önáltatás. Vagyis szerzetes társatok buddhautánzó szalmakutya lehet, semmi más.
- Mi pedig elhittük neki apát!-valották meg tévedésüket szégyenkezve a szerzetesek.
-Ő is elhitte magának. Ezért alakította jól a buddhát. Ezért alakítanak jól a szalmakutyák. Nagy tehetség a hamisság. Ám ha ügyesek a szalmakutyák, a szerencse őket is csak gazdaggá teheti vagy szegénnyé, boldoggá vagy boldogtalanná. Tökéletessé, vagyis buddhává soha.- világosította föl szerzeteseit egy reggel Lin csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján."
(SU-LA-CE Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában)

Haich Erzsébet és a magyar nyelv

Könyveit Haich Erzsébet kénytelen volt német nyelven írni. Gondolkodni mindig anyanyelvén, vagyis magyarul tudott. Utána gondolunk-e, hogy a magyar anyanyelviség milyen világképet ültet el bennünk, akkor is ha ezt nem elemezzük agyon ? .Hát bármennyire is zavar anyanyelvünk olykor perverz vetkőztetése a tudósok által, most mégis el kell ismernem szóba kell hozni a magyar nyelv erejét. "Nyelvében él a nemzet !" annyit emlegetik anélkül, hogy mögé valódi mélységeket fejtenének ki a nyelv és a kimondott szó erejéről, hogy sokszor elengedjük fülünk mellett. Akik ezt ismételgetik ugyanis gyakran csak annyit gondolnak ezen, hogy a nyelv a szavak és nyelvtani szabályok összessége. Nem szeretnék "okosabb" lenni náluk és megmondani mi a nyelvünk valójában. Inkább csak remélem, hogy erre nálam méltóbb nagy szellemiségű emberek soraiból majd kiderülhet milyen hatalmas erő és kincs birtokában van az aki egyáltalán csak megszólalhat magyarul. Aki pedig ezt felfedezi, többet nem arra fogja használni, hogy ezzel különlegességét és azt hangsúlyozza ami őt másoktól ezzel megkülönbözteti. Hiszen nagy bolondnak tartanánk aki azzal kérkedne, hogy a Nap magyarul süt a legszebben. Van ami mindnyájunkat érintő rendeltetéssel nyilvánul meg és a magyar nyelvben is ilyen kincseket rejtettek el.
(Oroszlán a Rákóczi vár kapujában, Sárospatak 2005)

""Anya nyelvem egy ázsiai ős nyelv, ezért Kellett sok, a németből hiányzó szót körül írni. Ezen nehézségek áthidalásában kedves barátnőim és barátaim angyali türelme volt segítségemre...Gondot jelent a "szeretet" szó is. Mivel a magyar nyelv a különböző szerelmi jelenségekre különböző fogalmakat használ, mi magyarok nem értjük, hogyan "szeretheti" az ember Istent, a szülőket, gyermekét, a hazát, a szeretőjét, de akár a kutyát vagy egy lovat is ugyanazzal a szóval. A magyar nyelv a szeretet/szerelem minden itt felsorolt fajtájára külön szavakat használ, melyek mindegyike egyértelműen kijelölik, hogyan és kit szeretünk.
E könyv megértése szempontjából azonban elengedhetetlen, hogy a szeretet különböző érzéseit helyesen értsük,.
A német nyelvben nem lehet a szexuális problémákról
semlegesen beszélni. Például vagy a "partner" vagy

(Szivárvány Kácson, Bottyán Katalin fotója ,2007 )

"partnernő" formulát kell választanunk, vagy az "ő" szerelméről kell beszélnünk.
Különben is szó lesz olyan dolgokról, amelyekre a nyugati nyelvekben nincsenek megfelelő szavak. Gondoljuk csak meg , milyen nehézségekkel kell megküzdenünk, ha egy álmot akarunk pontosan leírni. Az Én mélyén nincsenek dimenziók, nincs idő fogalom gyakran még személyiségérzés sem. Hogyan írhatjuk le hát a lelkünk mélyén lejátszódó és tiszta tudat állapotként megélt élményeket?

..olyan fogalmakat akarok elmagyarázni, melyekre itt Nyugaton egyáltalán nincs szó. Ezért azután például az is lehetetlen, hogy szankszrit, kínai, tibeti vagy magyar szövegeket egyáltalán nyugati nyelvre fordítsunk"
(Haich E. : Szexuális erő és jóga 18.oldal )

2007. szeptember 7., péntek

Genfi tó a hegyekből


Ha bivalyok elég vakmerőek és nem állja útjukat a piros kerítés ezt láthatják a hegyről .

Hegylakó Svájcban



Hiába kérdezed hogyan került a skót bivaly Svájcba se én se ő se én nem tudjuk elmondani .Az tény, hogy ott fotóztam őket Ha nem lett volna ott a csinos piros kerítés , amiben feltehetően áram duruzsol jó lett volna közelebb menni.

Mindenesetre ilyesmiket kergettek a Hegylakó filmben is.

Húsleves és beavatás

A vasárnapi ebéd mindig húsleves volt. Sokáig matattam a tányér fölött. Aprólékos gonddal érintgettem meg a sárga köröcskéket amik a kövér pipi zsiradékábol ragyogtak úszkáltak a leves színén. Anyám elégedetten mondta,: Na látod? Ez leves! Nem vizes lötty!

Semmi kedvem sem volt enni, inkább szépen egymáshoz terelgettem a cseppeket aztán addig babráltam öket amíg a sok cseppecskéből egy nagy sárga folt nem lett.
Közben persze kihült a leves. Anyám nyugtalanul szólt rám , MI Ven miért nem eszel ? Hideeeeg.. Nyafogtam. Anyám persze lábosba öntötte és megmelegítette. Sosem adta föl . Kénytelen voltam előbb utóbb bekanalazni. IIyen játszmákkal teltek az évek.Semmiképpen nem akartam húst enni és sok trükk kellett ahhoz, hogy ezt valamiképpen elérjem nagy ritkán.

Úgy harminc év elteltével, amikor naponta jártam Budapestre dolgozni távolsági busszal minden reggel képembe vigyorgott egy könyv ami különösen bosszantott. Beavatás I kötet. Hát Persze. Dühöngtem ez már csak így megy, veszel egy könyvet aztán megnyílnak a titkos ajtók. Láttam, hogy más se dől be a dolognak, mert a könyv nem fogyott. Aztán megjelent a kistestvér, a Beavatás II kötet. Na ez már sok volt. Odamentem a könyves bódéhoz, és szokás szerint lapozgattam fogdostam a könyveket. Mindig inkább a kezem választott mint a megfontolás. Ahogy "túrkálok" Az egyik kupac alol mégis kezembe akad a Beavatás I. Na jó , eső nem esik a busz még sokára jön , nézzünk bele. Felnyitottam találomra. Nem szeretném most a polcomon megbújó kötetből szó szerint kimásolni a mondatokat, hogy igazán hiteles legyek. A szerzőnő hosszan részletezi gyermekkori pillanatait, és én éppen ott nyitottam ki ahol leírja milyen hosszasan babrált a húslevessel, mire sikerült elérnie, hogy egyetlen szépségesen sárga körré egyesüljenek a cseppek a leves felszínén.

Előszőr és örömömre nem utoljára találkoztam valakivel, akiről megéreztem, hogy testvérem. A nővérem egy éves koromban halt meg, Nem született másik testvérem. Mégsem éreztem soha, hogy egyedül lennék.Azt aztán hiába is mondtam volna gyermek fejjel szüleimnek, hogy mostmár fejezzük be ezt a kis kiruccanást ott ahol éppen vagyunk mert el kéne menni megnézni a testvéreimet, akiknek biztosan hiányzom... A gyermekek még bölcsek. nem mondanak olyasmit a felnőttnek ami zavarba hozná őt . Az én nemzedékem még megértő volt a felnőttekkel. A mai már más...
Szóval a könyv, ami felbosszantott címével gyorsan a táskámba került és alig vártam, hogy olvashassam
Az író Elisabeth Haich. Az előszót Yesudian írta. Megkérdezhetnénk, mi ért nem utaztam oda azonnal, hogy a testvéreimmel legyek.Nem lehetett, de állandóan sóvárogtam "testvéreimhez" Megtudtam ,hogy Svájcban élnek. Még várnom kellett pár évet, hogy végre Zürichbe megkereshessem házukat, Haich asszonyról tudtam, hogy már nem láthatom.
Szívdobogva csöngettem. Hosszan , többször. Végre egy kedves hölgy nyitott ajtót. Jóbarátom angolul kérte, hogy legyen szíves bevezetni minket a házba, mert szertnénk találkozni Yesudian Úrral, akiről köztudott volt, hogy a magyar vándorokat mindig szeretettel fogadta, hiszen szép éveket töltött itt. A hölgy sejtelmesen elmosolyodott és azt mondta, hogy ez sajnos nem lehetséges. Faggattuk, miért. Erre közölte, hogy Yesudian úr már senkivel sem találkozik, elment. Mások úgy mondanák, meghalt.

Amikor ezek a szavak eljutottak tudatomhoz hihetetlen erővel hívott és vonzott valami befelé a házba és szenvedten a tehetetlenségtől, hogy ez hölgy itt össze vissza beszél, amikor jól tudom, hogy n e m h a l t m e g.

Lerogytam a ház előtti kicsiny padkára ami körül vette a szépséges növényeket . Kéznyújtásnyira volt tőlem a postaláda. A ládába helyezve , de nem teljesen beledobva kézzel írt és címzett boríték. Rajta a név: Selva Raja Yesudian. Ugyan ki a csuda levelezik halottakkal. Nem tudom meddig ültem a postaláda mellett, de hamarosan megérkezett egy ragyogó arcú, magas férfiú akit még sohasem láttam és könnyed mozdulattal vette ki a levelet, közben rám mosolyogva. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem boldogságom, Egy képeslapot kotortam elő amin a Genfi tó partján pompázó Caux részlete volt látható. Ráírtam nevem és a címet ahol akkor laktam és beledobtam a postaládába. Aztán mondtam barátaimnak, hogy mostmár mehetünk. A kocsiban sokáig csak zenét tudtunk hallgatni. Ami történt arra úgysem találtunk volna szavakat

Reinkarnáció? Juditka.

Juditka volt a nővérem. Találkozásunk tűnékeny volt. Ő mindössze négy éves én alig egy, amikor elkészült róla az a fotó ami a ravatalon mutatja. Körötte liliomok. Ez is megporosodott kép. Anyám olykor megmutatta, de sosem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet. Szépek voltak a liliomok. Ami szinte naponta borzolt az egy másik fotográfia volt. Ott függött a falon. A nővérem rongyból készült de szép nagyocska babát tartott az egyik kezében. Pontosabban kicsavart karral lógott a baba az oldalán. Nővéremen szép fodros ruha, vakitóan fehér gallér és a másik keze a ruhái redői között bújt meg. Szeme csodálatosan, ragyogóan kéklett, haja méz sárga, bőre alabástrom. Nagyon szép kislány volt. Mindenki arról kezdett történeteket mesélni a közeli rokonságban , ha szóba került milyen okos volt. Anyám nővére szerint olyan volt mint egy kisöreg. Mindenhez felnőttként és csuda okos dolgokat kijelentve közeledett.

Bezzeg a Juditka..!!! Ez a mondat mindennapos volt apró gyerek koromban. Anyám gyakran érezte úgy hogy közölnie kell a világgal és persze velem, hogy neki rendkívüli gyermeke született egykoron, akinek ez itten - mármint én- a nyomába sem érhet .

Amikor néhány napja levettem a falról a képet, a megüresedett lakásban az albérlő jelöltre várva, talán valamiféle elégtételt, vagy ellenséges borzongást kelelt volna éreznem Juditka iránt? Nem így volt. De Juditka és én - ez már egy másik történet.. Nemrég Kácsra utazva kitérőt tettem Zemplénbe szülő városomba és elmentem a temetőbe, Juditka sírjához. Ismét az a megfoghatatlan szomorúság járt át ami legelőször amikor felnőttként ennél a sírnál jártam. A feliraton világosan olvasható: Kövesdi Julianna. Juditka sosem létezett. Juliska volt aki szaladgált Anyám szoknyája körül. A névadás teljesen egyszerű logika szerint történt Apámnál. Az első leány édesanyja a második majd a nővére nevét fogja viselni.

A mindennapos Juditka idézésnek, váratlan esemény vetett véget. Anyám legfiatalabb testvérénél Árpádnál kislány született,. Egy városban laktak velünk és természetesen amint lehetet elmentünk meglátogatni a lánykát. Ez Anyám szigorú elvei szerint történt vagyis meg kellett várni, amíg eltelik pár hét, nehogy megfertőzzük a kicsit. Aztán végre elmehettünk. Anyám csinos ajándékcsomagot csinált amit megérkezve nagy örömmel fogadtak, de kérték várjunk picit, amíg felébred a lányka. Jókedvű beszélgetésünk gőgicsélés szakította meg. Anyám habtiszta zsebkendőjéért nyúlt, amit arca elé tartott nehogy megfertőzze a kicsit és át mentünk a másik szobába. Én az ajtó félfánank dőlve figyeltem. Láttam, hogy Anyám görcsösen szorítja arcához a kendőt és egyetlen szót sem szól. A szülők boldogan árasztják magukból a történeteket, aztán kikapták a kiságyból a gyermeket, aki gőgicsélve nézelődött. Ekkor én merevedtem meg .A kislány olyan módon hasonlított Juditkára, hogy képtelen vagyok ezt elég hitelesen visszaadni. Dobolt a halántékom a belső nyugtalanságtól és szokott rosszaságommal elkezdtem nyafogni, hogy menjünk már haza!!!

Otthon Anyám azonnal bement a szobába és fojtottan néha feltörő hörgéseket hallatva zokogott. Nem akart sírni. Miért, Istenem mért mondta néha nyögve. Mikor résnyire nyitottam az ajtót láttam hogy ül a fotelben és ökölbe szorított kezeit néha a mellére szorítja aztán megpihenteti maga mellett a következő mozdulatig. Mikor meglátta hogy leskelődöm intett, hogy menjek el. A legjobban ökölbe szorított kezére emlékszem. Tudom, hogy a legjobban ez fájt neki. A Juditka hasonmásaként gügyögő gyermek, gyönyörűségesen gömbölyű ujjakkal, egészséges kezekkel született. Az én nővérem súlyos fejlődési rendellenességgel jött világra.Kezei eldeformálódtak, ujjaiból néhány összenőtt.Kacska kezűnek mondták ezt arrafelé. Sok műtét sem tudott javítani helyzetén, Ezért dugta kis kezét ruhái redőibe és ezért nem tudta megfogni úgy a rongybabát, hogy az ne lógjon esetlenül amikor fotózzák a műteremben.

Ettől a naptól elmaradt a riogatás Juditkával.

2007. szeptember 6., csütörtök

Anyám születésnapja

Nem határoztam el előre, hogy bloggot kezdek írni. A dologgal szemben fenntartásaim vannak, és a blogg szót kifejezetten kerülni fogom, mert sokkal szebben hangzik a NAPLÓ.

Így aztán magam is meglepődtem amikor a kattintgatások ide vezettek. Nem értem . Milyen sodrása van ennek a napnak, amitől elindult ez a monológ? Aztán megláttam a mai dátumot.2007 szeptember 6. Anyám születésnapja. Anyám 2005 június 13-án ment el. mások úgy mondják meghalt.Úgy ment el ahogy élt. Konok erővel vitte keresztül amit akart. El akart köszönni lányától és unokáitól ezért hiába állt meg a szíve ő mégis viszzajött és lélegeztető gépen várta, hogy elköszönhessen tőlünk. Már nem beszélt de tekintete átforrósodott, keze megrezdült amikor körülálltuk ágyát. Mindnyájan akartuk, hogy pár percre kettesben legyünk vele, aztán kitámolyogtunk az intenzív osztályról Apánk remélte a lehetetlent. Mikor hazaértünk , alig ültünk le csengett a telefon. Meghalt az anyám.

Anyám, akit annyira megviselt első gyermeke váratlan halála, hogy engem már nem is mert megsimogatni. Hiszen az a másik is reggel még nevetve szaladgált, ő elment a munkába , a munkahelyén csörgött a telefon a lányod a kórházban van súlyos agyhártyagyulladás. Nem lehet segíteni rajta Ötvenes évek. A halál rejtélyesen járt kelt gyerekek között., akiket nemrég himlő ellen oltottak be. A tű volt rossz , az oltó anyag ? Ki tudja. terjedt a
szóbeszéd..

Anyámnál gondoskodóbb asszonnyal sosem találkoztam, de ridegebbnél sem. Abban a néhány utolsó pillanatban amíg az ágya fölé hajoltam szorítottuk egymás kezét. Ami történt köztünk kettőnk legbeslőbb dolga.
Hiszek a reinkarnációban. Anyám különösebb asszony volt semhogy most le tudnám festeni akár csak halványan is. Ami volt eluszik lassan és ami van , ahol van az még nem lebbentette fel fátylát.
Látod mama, itt ez a napló ! Ami bennem van az már nem te vagy, hanem mindazok a képek élmények amik belém ivódtak, vagy ahogy mondani szokás az emlékeim rólad. Olyan ez mint a film és s film szereplői. Tovább visszük a filmszalagot, visszajátszuk, de jól tudjuk hogy csak képek.
Ez a napló is csak szavak. Nem szívesen fogtam hozzá. Mégis van valami, vannak még képek amiket le kell porolni és aztán szelíden tovább menni. Bátorság mama.