Szalmakutya iskola

A tanító néni kedvesen éneklő hangon mondókát ismételt a gyerekekkel együtt. 1959. Nem rosszabb év mint a többi.




Egy Szalmakutya már 6 éves a többiek már időtlenek. A testvéri kínai nép hadserege lerohanja a tibeti kolostorokat. Szalmakutya erről semmit sem hall. Senkinek sem beszél visszatérő álmáról, a hosszú utazásról Kínába. Az úton ezer veszély és ő a legkülönfélébb dolgok bőrébe bújva rejtőzik el a katonák elől. Álmában sorra megéli mit jelent állatnak, ruhának, és rejtőzködő bűzlő teve hajcsárnak lenni. Aztán egyszer csak olyan fém. kupak lesz belőle, amit nappali ébrenlétben a sörös üvegekre tesznek. A katonák megfogják a kupakot és beviszik az országba , csillogó különlegességnek látják. Nem láttak még ilyesmit.Ez is olyan álom amit akkor egyáltalán nem "értett" ,mégis pontosan megmaradt minden képe a felnőtt korra is. Ma már egyszerű. Nem kell kardot rántani, mindenki meg találja mi emészti el őt. Az európai technika következményei...

Térjünk vissza 1959-re. A tanító néni nagyon kedves volt, de Szalmakutya mégis az ablakhoz rohant és kiabálva mutatott az égre. Csíkhúzó ! Repülő kondenzcsíkja ívelt a kék égbolton. Ilyent még sosem látott. Amikor gyermekről van szó akkor a sosem, nem azt jelenti, hogy abban az életében, hanem sokkal tágabb idő teret. Ez valódi sosem volt. A gyermeki - tudat számára ez valódi élmény volt, nem egyszerűen a kíváncsiság élvezete.

A tanítás megszakadt. A gyermekek odarohantak az ablakhoz és sikongatva tapsoltak. A tanító néni tiszta szíve az örömmel együtt ragyogott a gyerekekkel. Integettünk. Sok-sok öröm. Bátor lelkek öröme, akik ekkor már nem voltak a kolostorok falai között Tibetben és mégis ott voltak. Valamennyien, akik valaha megélték az inkvizíciós gyilkolást legyen az a katár föld máglyája vagy a tibeti kolostor padlójára omló vér áradat, egyszer együtt integetnek, de ennek az iskolának nincsenek falai.

Jóga - fényképezés

Amikor először jártam Cauxban, már magával ragadott az az érzés, hogy itt valami rendkívül fontos dolgot rejtettek el amit meg kell majd találnom. Ugyanakkor minden alkalommal úgy éreztem könnyen lehet, hogy utoljára járok itt. nem tudhattam lesz-e elég pénzem, időm arra, hogy újra eljöhessek Korunk emberére jellemző esendőséggel szerettem volna mindent magammal vinni ami fontos. A fényképezéstől eleinte idegenkedtem. Inkább azt játszottam, hogy lecsuktam a szemem és arra törekedtem ,hogy nagyon erősen bevéssem magamba a pillanatot, amit éppen fényképeznék, Később ezt jóga-fényképezésnek neveztem el. Ez annyiból áll, hogy valamilyen egészen erős érzéshez, illathoz, tapintáshoz, színhez . Akár egy kicsiny fal darab rajzolatához kötöttem a pillanatot. Így amikor visszajöttem és lehunytam szemem az élményt felidézve ez visszavitt oda, hol ezt átélhettem. Ha fényképet nézel, itt maradsz. Ha jóga fényképet látsz. ott is vagy ahol az készült. Érdemes kipróbálni...

Testvérek- Genfi tó és a Balaton

Elisabeth Haich Beavatás című könyvében olvastam először a Balaton csodálatos szellemi erejéről. Ide vonult el a világ elől beavatásának útján, amikor elmélyülésre volt szüksége. Hosszú időre elfelejtettem.Később Badacsonyban jártam a gránit sziklák között és olyan nyugtalanság billentett ki a megszokott barangolásból, hogy le kellett ülnöm egy tányér alakú sima kőre. Ma már tudom, hogy tiszta szellemiségű szertartások emlékét őrzik a kövek. Akinek erre szüksége van és megnyitja szívét rájuk talál.
A Balatont fiam fotózta a Genfi tavat egy ismerősöm, Nem tudták hogy a másik képe is elkészült.

Svájc Balatonja

Évekig utaztam Svájcba a Genfi tó partjára évente legalább egyszer.Mintha valami láthatatlan kötelékkel kötötte volna át a derekamat; és amikor ez fontos volt odavonszolt volna a kötelékkel magához.. A képen az a város ahova a vonat érkezett. Montreux. A hegyek olyan védelmezően ölelik, hogy akkor is pompáznak a virágok, amikor máshol mindent hó borít. Egyszerűen elbódulsz és a szépségtől, úgy érzed nem valóságos ami körülvesz annyira szép.
Aki Szalmakutyaként utazgat, annyit már magával hoz amikor megszületik, hogy éber megfigyelését rövid időre tudja elveszíteni, aztán visszanyeri.. Mindenki ismeri ezt az éber megfigyelő helyzetet, aki legalább egyszer rácsodálkozott tükörképére: Ez lennék én?
Az utazások sok anyagi áldozattal és fáradozással jártak. Minden alkalommal úgy végződött, hogy Szalmakutya elhatározta nem jön többet csak ha hívják, kivéve az utolsó utazást.. Az utolsó utazás, már nem volt elválás és Szalmakutya megértette, hogy a semmi sincs körötte Svájcban, ami ne lenne meg Magyarországon. A Genfi tó és a Balaton nem változott, testvérek. A Balaton északi szikláiban ugyanaz az üzenet él amit a Genfi tó hegyei őriznek. Az emberekben van különbség, akiknek ezt meg kell újra látni és hallani.

Genfi tó a hegyekből

Ha bivalyok elég vakmerőek és nem állja útjukat a piros kerítés ezt láthatják a hegyről .

Hegylakó Svájcban

Hiába kérdezed hogyan került a skót bivaly Svájcba se én se ő se én nem tudjuk elmondani .Az tény, hogy ott fotóztam őket Ha nem lett volna ott a csinos piros kerítés , amiben feltehetően áram duruzsol jó lett volna közelebb menni.

Mindenesetre ilyesmiket kergettek a Hegylakó filmben is.

Húsleves és beavatás

A vasárnapi ebéd mindig húsleves volt. Sokáig matattam a tányér fölött. Aprólékos gonddal érintgettem meg a sárga köröcskéket amik a kövér pipi zsiradékábol ragyogtak úszkáltak a leves színén. Anyám elégedetten mondta,: Na látod? Ez leves! Nem vizes lötty!

Semmi kedvem sem volt enni, inkább szépen egymáshoz terelgettem a cseppeket aztán addig babráltam öket amíg a sok cseppecskéből egy nagy sárga folt nem lett.
Közben persze kihült a leves. Anyám nyugtalanul szólt rám , MI Ven miért nem eszel ? Hideeeeg.. Nyafogtam. Anyám persze lábosba öntötte és megmelegítette. Sosem adta föl . Kénytelen voltam előbb utóbb bekanalazni. IIyen játszmákkal teltek az évek.Semmiképpen nem akartam húst enni és sok trükk kellett ahhoz, hogy ezt valamiképpen elérjem nagy ritkán.

Úgy harminc év elteltével, amikor naponta jártam Budapestre dolgozni távolsági busszal minden reggel képembe vigyorgott egy könyv ami különösen bosszantott. Beavatás I kötet. Hát Persze. Dühöngtem ez már csak így megy, veszel egy könyvet aztán megnyílnak a titkos ajtók. Láttam, hogy más se dől be a dolognak, mert a könyv nem fogyott. Aztán megjelent a kistestvér, a Beavatás II kötet. Na ez már sok volt. Odamentem a könyves bódéhoz, és szokás szerint lapozgattam fogdostam a könyveket. Mindig inkább a kezem választott mint a megfontolás. Ahogy "túrkálok" Az egyik kupac alol mégis kezembe akad a Beavatás I. Na jó , eső nem esik a busz még sokára jön , nézzünk bele. Felnyitottam találomra. Nem szeretném most a polcomon megbújó kötetből szó szerint kimásolni a mondatokat, hogy igazán hiteles legyek. A szerzőnő hosszan részletezi gyermekkori pillanatait, és én éppen ott nyitottam ki ahol leírja milyen hosszasan babrált a húslevessel, mire sikerült elérnie, hogy egyetlen szépségesen sárga körré egyesüljenek a cseppek a leves felszínén.

Előszőr és örömömre nem utoljára találkoztam valakivel, akiről megéreztem, hogy testvérem. A nővérem egy éves koromban halt meg, Nem született másik testvérem. Mégsem éreztem soha, hogy egyedül lennék.Azt aztán hiába is mondtam volna gyermek fejjel szüleimnek, hogy mostmár fejezzük be ezt a kis kiruccanást ott ahol éppen vagyunk mert el kéne menni megnézni a testvéreimet, akiknek biztosan hiányzom... A gyermekek még bölcsek. nem mondanak olyasmit a felnőttnek ami zavarba hozná őt . Az én nemzedékem még megértő volt a felnőttekkel. A mai már más...
Szóval a könyv, ami felbosszantott címével gyorsan a táskámba került és alig vártam, hogy olvashassam
Az író Elisabeth Haich. Az előszót Yesudian írta. Megkérdezhetnénk, mi ért nem utaztam oda azonnal, hogy a testvéreimmel legyek.Nem lehetett, de állandóan sóvárogtam "testvéreimhez" Megtudtam ,hogy Svájcban élnek. Még várnom kellett pár évet, hogy végre Zürichbe megkereshessem házukat, Haich asszonyról tudtam, hogy már nem láthatom.
Szívdobogva csöngettem. Hosszan , többször. Végre egy kedves hölgy nyitott ajtót. Jóbarátom angolul kérte, hogy legyen szíves bevezetni minket a házba, mert szertnénk találkozni Yesudian Úrral, akiről köztudott volt, hogy a magyar vándorokat mindig szeretettel fogadta, hiszen szép éveket töltött itt. A hölgy sejtelmesen elmosolyodott és azt mondta, hogy ez sajnos nem lehetséges. Faggattuk, miért. Erre közölte, hogy Yesudian úr már senkivel sem találkozik, elment. Mások úgy mondanák, meghalt.

Amikor ezek a szavak eljutottak tudatomhoz hihetetlen erővel hívott és vonzott valami befelé a házba és szenvedten a tehetetlenségtől, hogy ez hölgy itt össze vissza beszél, amikor jól tudom, hogy n e m h a l t m e g.

Lerogytam a ház előtti kicsiny padkára ami körül vette a szépséges növényeket . Kéznyújtásnyira volt tőlem a postaláda. A ládába helyezve , de nem teljesen beledobva kézzel írt és címzett boríték. Rajta a név: Selva Raja Yesudian. Ugyan ki a csuda levelezik halottakkal. Nem tudom meddig ültem a postaláda mellett, de hamarosan megérkezett egy ragyogó arcú, magas férfiú akit még sohasem láttam és könnyed mozdulattal vette ki a levelet, közben rám mosolyogva. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem boldogságom, Egy képeslapot kotortam elő amin a Genfi tó partján pompázó Caux részlete volt látható. Ráírtam nevem és a címet ahol akkor laktam és beledobtam a postaládába. Aztán mondtam barátaimnak, hogy mostmár mehetünk. A kocsiban sokáig csak zenét tudtunk hallgatni. Ami történt arra úgysem találtunk volna szavakat