A vasárnapi ebéd mindig húsleves volt. Sokáig matattam a tányér fölött. Aprólékos gonddal érintgettem meg a sárga köröcskéket amik a kövér pipi zsiradékábol ragyogtak úszkáltak a leves színén. Anyám elégedetten mondta,: Na látod? Ez leves! Nem vizes lötty!
Semmi kedvem sem volt enni, inkább szépen egymáshoz terelgettem a cseppeket aztán addig babráltam öket amíg a sok cseppecskéből egy nagy sárga folt nem lett.
Közben persze kihült a leves. Anyám nyugtalanul szólt rám , MI Ven miért nem eszel ? Hideeeeg.. Nyafogtam. Anyám persze lábosba öntötte és megmelegítette. Sosem adta föl . Kénytelen voltam előbb utóbb bekanalazni. IIyen játszmákkal teltek az évek.Semmiképpen nem akartam húst enni és sok trükk kellett ahhoz, hogy ezt valamiképpen elérjem nagy ritkán.
Úgy harminc év elteltével, amikor naponta jártam Budapestre dolgozni távolsági busszal minden reggel képembe vigyorgott egy könyv ami különösen bosszantott. Beavatás I kötet. Hát Persze. Dühöngtem ez már csak így megy, veszel egy könyvet aztán megnyílnak a titkos ajtók. Láttam, hogy más se dől be a dolognak, mert a könyv nem fogyott. Aztán megjelent a kistestvér, a Beavatás II kötet. Na ez már sok volt. Odamentem a könyves bódéhoz, és szokás szerint lapozgattam fogdostam a könyveket. Mindig inkább a kezem választott mint a megfontolás. Ahogy "túrkálok" Az egyik kupac alol mégis kezembe akad a Beavatás I. Na jó , eső nem esik a busz még sokára jön , nézzünk bele. Felnyitottam találomra. Nem szeretném most a polcomon megbújó kötetből szó szerint kimásolni a mondatokat, hogy igazán hiteles legyek. A szerzőnő hosszan részletezi gyermekkori pillanatait, és én éppen ott nyitottam ki ahol leírja milyen hosszasan babrált a húslevessel, mire sikerült elérnie, hogy egyetlen szépségesen sárga körré egyesüljenek a cseppek a leves felszínén.
Előszőr és örömömre nem utoljára találkoztam valakivel, akiről megéreztem, hogy testvérem. A nővérem egy éves koromban halt meg, Nem született másik testvérem. Mégsem éreztem soha, hogy egyedül lennék.Azt aztán hiába is mondtam volna gyermek fejjel szüleimnek, hogy mostmár fejezzük be ezt a kis kiruccanást ott ahol éppen vagyunk mert el kéne menni megnézni a testvéreimet, akiknek biztosan hiányzom... A gyermekek még bölcsek. nem mondanak olyasmit a felnőttnek ami zavarba hozná őt . Az én nemzedékem még megértő volt a felnőttekkel. A mai már más...
Szóval a könyv, ami felbosszantott címével gyorsan a táskámba került és alig vártam, hogy olvashassam
Az író Elisabeth Haich. Az előszót Yesudian írta. Megkérdezhetnénk, mi ért nem utaztam oda azonnal, hogy a testvéreimmel legyek.Nem lehetett, de állandóan sóvárogtam "testvéreimhez" Megtudtam ,hogy Svájcban élnek. Még várnom kellett pár évet, hogy végre Zürichbe megkereshessem házukat, Haich asszonyról tudtam, hogy már nem láthatom.
Szívdobogva csöngettem. Hosszan , többször. Végre egy kedves hölgy nyitott ajtót. Jóbarátom angolul kérte, hogy legyen szíves bevezetni minket a házba, mert szertnénk találkozni Yesudian Úrral, akiről köztudott volt, hogy a magyar vándorokat mindig szeretettel fogadta, hiszen szép éveket töltött itt. A hölgy sejtelmesen elmosolyodott és azt mondta, hogy ez sajnos nem lehetséges. Faggattuk, miért. Erre közölte, hogy Yesudian úr már senkivel sem találkozik, elment. Mások úgy mondanák, meghalt.
Amikor ezek a szavak eljutottak tudatomhoz hihetetlen erővel hívott és vonzott valami befelé a házba és szenvedten a tehetetlenségtől, hogy ez hölgy itt össze vissza beszél, amikor jól tudom, hogy n e m h a l t m e g.
Lerogytam a ház előtti kicsiny padkára ami körül vette a szépséges növényeket . Kéznyújtásnyira volt tőlem a postaláda. A ládába helyezve , de nem teljesen beledobva kézzel írt és címzett boríték. Rajta a név: Selva Raja Yesudian. Ugyan ki a csuda levelezik halottakkal. Nem tudom meddig ültem a postaláda mellett, de hamarosan megérkezett egy ragyogó arcú, magas férfiú akit még sohasem láttam és könnyed mozdulattal vette ki a levelet, közben rám mosolyogva. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem boldogságom, Egy képeslapot kotortam elő amin a Genfi tó partján pompázó Caux részlete volt látható. Ráírtam nevem és a címet ahol akkor laktam és beledobtam a postaládába. Aztán mondtam barátaimnak, hogy mostmár mehetünk. A kocsiban sokáig csak zenét tudtunk hallgatni. Ami történt arra úgysem találtunk volna szavakat
